2010. febr. 26.

Istenben élünk, mozgunk és vagyunk

      Egy családban az anya jelképezi Jézus Szívét, aki átdöfött szívvel is tud szeretni, tud megbocsátani, egy gyermek az anya szívén keresztül tanul meg szeretni. Az anyai tekintély alapja a szeretet, a megbocsátás. Az apa a gyerek számára szintén a szeretetet jelképezi, de az erős, kitartó és törvénytisztelő szeretetet. Sokszor hallottam gyerekeket versengeni, hogy kinek az apja a legerősebb, a legokosabb, aki mindent tud. Egyik barátunk mesélte, hogy a felesége a szomszédasszonynak elpanaszolta, elromlott a krumpli a pincében. Mire a három éves kisfia öntudatosan megjegyezte: Ha elromlott, szóljál apukának, ő majd megjavítja. Az apa roppant büszkén mesélte el ezt az esetet.

      Az apaság az maga a törvény, de ugyanakkor nem élhet vissza vele, mert csak kölcsönkapta apaságát az Atyától. Az apa is megbocsátó, türelmes, és ha fogyatékos gyermek van a családban, az apa azt veszi körül a legtöbb gondoskodással. A keresztény házasság a gyermek számára Istent kellene tükrözze, Isten apai és anyai szeretetét.


      Apa nélkül a legtöbb gyermek nem ismeri fel korlátait, zűrzavar, erőszak a vége. Az apaság, az anyaság is véges itt a földön, már csak azért is, mert nincs hatalma a halál fölött, de a mennyei Atyának van. Ez volt a fordulópont lelkiéletemben: az Atyának van hatalma a halál fölött. Talán mégsem olyan rideg, nemtörődöm, mint ahogy én tapasztaltam, ahogy én elképzelem. Hirtelen életre kelt számomra az Ószövetségben az Isten, mint Atya, mint Apa:

      „Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)

      „Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód... mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek....ne félj hát, mert veled vagyok!” (vö. Iz 43,4-5)

      „Így panaszkodott Sion: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen.” (Iz 49, 14-16)


      Életre kelt a zsoltárok világa is, általuk tanultam meg imádkozni az Atyához:

      „Lelkem a porban hever, szavadhoz híven önts belém életet! Feltártam előtted útjaimat, s te meghallgattál, taníts meg törvényeidre!” Zsolt 119, 25-26


      Az embernek van egy csodálatos tulajdonsága: tud beszélni, szavakat használ. Ez isteni tulajdonság, az állatok nem használnak szavakat. Isten is beszél hozzánk, mert elvárja, hogy párbeszédbe lépjünk vele, hogy szövetségeseivé váljunk. Isten megszólít minket, mert ki akarja fejezni szeretetét, közeledik hozzánk, fontossá akar válni számunkra. Isten törvényei nem elnyomnak, hanem felszabadítanak „erős kézzel, kinyújtott karral”.

      Kapcsolatainkban nagy szerepe van a szavaknak. A mindennapi életben a párbeszéd nehézségekbe ütközik. A megszólított mondhat nemet, megszakíthatja, elárulhat, megsebezhet. Isten nem fárad bele, nem fordít hátat, végtelenül irgalmas és türelmes, újra meg újra párbeszédet kezdeményez, de mi emberek viszont megszakíthatjuk felebarátainkkal és Istennel is a párbeszédet.

      Ma nagyon sok gyermek nélkülözi a szülői szeretetet, az apai tekintélyt, a családi élet biztonságát, gondviselését, számtalan oka van ennek, mindenki maga tudja a legjobban, milyen sebek érték. Ma a családban nincs idő a párbeszédre, az együttlétre. A gyermek, a fiatal, mindezt kudarcként éli meg, és az énképe sérül, hasznavehetetlennek, fölöslegesnek, elvetettnek érzi magát.


      Amikor valaki megtér, elsősorban a hit által, az énképe kezd javulni. A hit tényeken alapszik, három legfontosabbat Szent Pál gyönyörűen foglalja össze a korintusiaknak írt első levelében:

      „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint.” (1Kor 15, 1-4)

      A hit által befogadja Krisztust, mint élete Urát, Megváltóját, felismeri, hogy ő Isten gyermeke:

      „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,12-13)
      „Akarattal hívott minket életre az igazság szavával, hogy mintegy zsengéje legyünk teremtményeinek.(Jak 1,18)

      Isten akarata, Isten igazsága, hogy létezünk, maga az élő Isten tart minket számon! Istennek nincsenek másodosztályú gyermekei, mind értékesek vagyunk számára. Bármikor hozzáfordulhatunk, nem szól ránk senki: most ne zavard Apukát.

      Ez eddig rendben volt. A következő lépés volt a legnehezebb: MINDENKI Isten gyermeke, „mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Ó, könnyű szeretni azt, aki már befogadta Krisztust, aki jóságos, kedves, őszinte, tiszta, okos, a külseje is gondozott. De nem mindenki ilyen.


      Ez régen történt, amikor még Erdéyben nem voltak lelkiségi mozgalmak, sem imacsoportok, de a Biblia élő Könyv volt számomra, és rendszeresen éltem az Egyház szentségeivel.
      Megbocsátani talán könnyebb, ha nem vagyunk kénytelenek a megbántóinkkal együtt élni. A megbocsátás lehet egyoldalú, amikor a sérült kapcsolat nem áll többet helyre, de ezért nem mi vagyunk a hibásak, a másik fél is meg kell(ene) harcoljon önmagával, felismerje Isten akaratát,  imádkozzunk ellenségeinkért, ahogy Jézus is tanított minket.
      De egy állandó konfliktushelyzetben, amellyel nap mint nap szembe kellett nézzek, nehezebb volt „a szüntelen megbocsátás”. Ezért kitaláltam (és ezt Isten sugallatának veszem), hogy amikor ránézek az ellenségemre, vagy csak egyszerűen a jelenlétében vagyok, akkor odaképzelem Jézust, aki Judást is barátjának nevezte, vagyis az illető oldala mellett ott áll az én szeretett Jézusom, és szeretettel néz engem, várakozóan, bizalommal. Ez nagyon megfékezte ingerültségemet, reakcióimat, sokszor tudtam tűrni, hallgatni Jézusért. Természetesen ilyen gondolataim is voltak: „Biztos, Uram, hogy nem tévedtél, amikor ezt a kapcabetyárt, ezt a cédát...megteremtetted? biztos, hogy őt is szereted?” Nem mindig tudtam faarccal kibírni, kegyetlen emberekkel volt dolgom. De szép lassan minden változni kezdett, elsősorban bennem, és azután a környezetemben. Nem tudok receptet adni a szüntelen megbocsátásra, a kiengesztelődésre, de nekem ez vált be.

Ima:

Miatyánk...




Nincsenek megjegyzések: