2010. szept. 23.

„Ó, Uram, bárcsak valamennyien életre kelnének, hiszen valóban halottak! ”

Részlet Szent Pió atya egyik leveléből:
Pietrelcina, 1915. október 17.
I.M.I.D.EC.
Szeretett atyám!
      Jézus atyai tekintete kísérje továbbra is; Urunk tartsa meg mindenkor kegyelemben, segítse a jó harcot megharcolnia, és részesítse az erős lelkek jutalmában! Úgy legyen.
      Mily szerencsétlen vagyok, atyám! Ki tudná ezt megérteni? Jól tudom, önmagam számára is megfejthetetlen rejtély vagyok; nem értem saját magamat.
      Említette, hogy a Gyermek Jézusról nevezett tiszteletreméltó Teréz nővér szokta mondogatni: „Nem magam akarom meghatározni, éljek-e vagy meghaljak; tegyen velem Jézus az ő akarata szerint.” Világosan látom, hogy ugyanez az érzület jellemzi mindazon lelkeket, akik megtagadták önmagukat, s elteltek Istennel. De jaj, mily távol van az én lelkem attól, hogy így megtagadja és elvesse Önmagát! Nem tudom megfékezni szívem hajlamait, pedig igyekszem magamon erőt venni, atyám, hogy olyanná váljak, mint amiről tiszteletreméltó Teréz nővér beszél, hiszen minden Istent szerető léleknek ilyenné kell válnia.
      A magam részéről azonban töredelmesen be kell vallanom, hogy képtelen vagyok idáig eljutni, s így e halálra szánt test rabságában kell maradnom. Ez pedig azt jelzi, hogy nincs bennem szeretet Isten iránt, hiszen ha volna, akkor, mivel egyazon lélek éltet, ugyanazt hatást kellene kiváltania. Ha az, aki bennem működik, ugyanaz, mint aki Teréz nővérben működött, akkor bennem is megvalósulna, amiről ez az áldott lélek beszélt. Mondja, atyám, tán oktalanul kételkedem magamban? Ó, ki szabadít meg a szív e kegyetlen gyötrelmeitől?
      Istenem! A világ összes szenvedését elfogadom, a nekem jutó részt valósággal kívánom, de abba nem tudok belenyugodni, hogy a szeretet hiánya elválasszon tőled. Ó, könyörülj rajtam: ne engedd, hogy szegény lelkem tévelyegjen; ne hagyd, hogy reménytelenségbe zuhanjon! Add, hogy soha el ne szakadjak tőled, s ha öntudatlanul eltávolodnék, abban a pillanatban vonzz vissza magadhoz! Vigasztald meg elmémet, ó, Istenem: add, hogy jobban megismerjem önmagamat és irántam való nagy szeretetedet, és örökké gyönyörködhessem isteni arcod mindent felülmúló szépségében!
      Ó, édes Jézus, soha ne engedd, hogy elveszítsem azt a drága kincset, aki te vagy számomra! Uram és Istenem, lelkemben oly eleven a szemedből áradó kimondhatatlan gyengédség! Oly eleven a szeretet, ó, jóságos Jézusom, amellyel kegyesen rám tekintesz, szegény nyomorultra!
      Hogyan is enyhülhetne szívem gyötrelme, tudván, hogy eltávolodtam tőled? Lelkem nem felejti, milyen ádáz küzdelmeket vívott, amikor elrejtőztél tőle, szerelmes Jézusom! Én édes Szerelmem, mily elevenen lelkembe vésődött e rettentő, viharos emlék!
      Ki vehetné el, ki olthatná el ezt a tüzet, amely lobogó lánggal ég érted a szívemben? Ó, Uram, ne kívánj elrejtőzni előlem; hisz tudod, mennyire felkavarja és felzaklatja a lélek összes képességét és érzését! Látod, hogy szegényke nem bírja elviselni az elhagyatottság keserves gyötrelmét, mivel megengedted, hogy oly nagyon megszeressen téged, ó, végtelen Szépség!
      Hiszen tudod, mily buzgón keres téged; nem kisebb buzgalommal, mint az Énekek Énekének menyasszonya. A szent menyasszonyhoz hasonlóan ez a lélek is összevissza bolyong az utcákon és tereken, és esedezve kéri Jeruzsálem leányait, mondják meg, hol van a szerelme: „Jeruzsálem lányai, kérlek benneteket, hogyha rátaláltok az én szerelmemre... Mit mondjatok neki? Hogy a szerelembe belebetegedtem.”
      Mennyire megért lelkem ebben az állapotban a zsoltáros szavait: „Deficit spiritus meus”; „Deficit in salutare tuum anima mea”.
      Uram, egyedül te látod a téged kereső lélek szenvedéseit; pedig szerelmedért békésen elviselné e gyötrelmet, ha tudná, hogy ebben az állapotában sem hagyod el, ó, örök boldogság Forrása!
      Tudod, hogy ez a lélek a vértanúság kínjait szenvedi, valahányszor látja, mily súlyos vétkeket követnek el az emberek fiai a mai keserves időkben, mily szörnyű hálátlansággal fizetnek szereteted zálogáért, s mily kevéssé törődnek azzal - ha tőrödnek egyáltalán, hiszen csakugyan elvakultak -, hogy elveszítettek téged.
      Istenem, Istenem! Méltán mondhatjuk, hogy ezek az emberek már nem bíznak benned, hiszen oly durván megtagadják a téged megillető viszontszeretetet. Ó Istenem, mikor jön el a pillanat, amikor e lélek megláthatja, hogy visszaállítod szereteted uralmát? Mikor vetsz véget gyötrelmemnek?
      Ó, szentek lelkei, kik a mennyben már minden gondtól megszabadulva élvezitek a végtelen gyönyörűség áradó folyamát, mennyire irigylem boldogságotokat! Könyörgöm nektek, kik oly közel vagytok az élet forrásához, látván, hogy elepedek a szomjúságtól ebben az árnyékvilágban, enyhítsétek szomjúságomat ama hűs víznek egyetlen cseppjével!
      Megvallom, ó, szerencsés lelkek, rosszra, nagyon rosszra fordítottam osztályrészemet; nagyon hitványul vigyáztam erre az értékes drágakőre; mégis érzem - dicsőség Istennek -, hogy e vétek még jóvátehető.
      Ó, áldott lelkek, legyetek hát jók hozzám, és segítsetek, mert sem pihentemben, sem éjnek idején nem találtam meg, akit áhít a lelkem. Fölkelek hát én is, mint a szent Ének menyasszonya, és megkeresem, akit szeret a lelkem: „Surgam et quaeram quem diligit anima mea”. Szüntelenül keresem, mindenben őt keresem, és nem adom fel, míg csak rá nem lelek országa küszöbén.
      Ó, Istenem, Istenem! Hova kalandoznak gondolataim? Mi lesz e boldogtalan gyermekeiddel, testvéreimmel, akik talán máris megérdemlik villámaidat? Tudod, ó, édes Megváltóm, hányszor felmerült előttem isteni arcod, amint haragvóan tekint e boldogtalan testvéreimre, és ilyenkor jobban megfagyott ereimben a vér a rettegéstől, mint a kárhozat örök gyötrelmének és összes kínjainak gondolatára!
      Mindig reszketve könyörögtem, s könyörgöm most is, hogy irgalmadban fordítsd el villámló tekinteted e szerencsétlen testvéreimről. Magad mondtad, ó, édes Uram, hogy „a szerelem olyan erős, mint a halál, s olyan a szenvedély, mint az alvilág”. Tekints hát kimondhatatlan gyengédséggel e halott testvéreimre, és a szeretet erős kötelékével kösd magadhoz őket!
      Ó, Uram, bárcsak valamennyien életre kelnének, hiszen valóban halottak! Ó, Jézusom, Lázár sem maga kérte, hogy támaszd fel; egy bűnös asszony imája indította meg szívedet. íme, Uram Istenem, most egy másik lélek, aki hasonlíthatatlanul bűnösebb bárkinél esedezik hozzád sok-sok halott testvéréért, akiknek eszük agában sincs imádkozni azért, hogy életre keltsd őket.
      Tudod, Uram és Királyom, mily kegyetlen kínszenvedést jelentenek számomra eme Lázárok; szólítsd őket hatalmas kiáltással, hogy életre keljenek, és parancsodra előjöjjenek bűnös örömeik sírjából!
      Tedd meg ezt, Uram, hogy mindannyian áldjuk irgalmad gazdagságát!
      Atyám, most veszem csak észre, hogy nem is beszélek, hanem írok. Kérem, bocsásson meg, és szánja meg ezt a lelket, akinek megbetegedett a szíve; annál inkább szánjon meg, mivel gyógyíthatatlan betegségben szenvedek!
Ön arra biztat, hogy ajánljam fel magam áldozatul az Úrnak a szegény bűnösökért. Egyszer már megtettem ezt a felajánlást, és azóta napjában többször is meg szoktam újítani. Hogyan lehetséges, hogy az Úr mégsem hallgat meg? Az életemet is felajánlottam üdvükért, de az Úr továbbra is életben tart.
      Vajon nem kedves az Úr előtt égőáldozatom, amelyet felajánlottam és folyamatosan felajánlok?
      Nagyon szívesen elfogadom javaslatát, atyám, hogy egyesítsük szándékainkat, és segítsük egymást. Ha rossz idő van, reggel úgy öttől fél tízig szoktam időzni az Úr előtt, azután pedig - az időjárástól függetlenül - este háromnegyed tizenegytől az Üdvözlégyig. Ezek a szokásos időszakaim; a többi a körülményektől függ. Nagyjából éretem a kölcsönös szeretet eme cselekedetét, de azért nem egészen. Legyen szíves, magyarázza meg, hogy jobban megértsem.
      (...)

      Buzgó áldását kéri minden pillanatban szegény, alázatos fiacskája,
FRA PIO KAPUCINUS

Forrás:

Nincsenek megjegyzések: