2012. márc. 22.

A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása

V. 
Viszonzatlan ima és kérés
      A kánaáni asszony történetében (Mt 15,22-28) azt találjuk, hogy Krisztus, legalábbis kezdetben, elutasítja egy ima meghallgatását; ennek az imának rendkívül kemény próbatételt kell kiállnia. Az asszony tökéletesen helyes dolgot kér, teljes hittel közeledik, még csak azt sem mondja: „ha meg tudod tenni”, egyszerűen csak odajön azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus meg tudja és meg is akarja tenni, amit kér, és hogy a gyermeke meg fog gyógyulni. S erre a nagy hitre a válasz: „nem”. 
      Nem azért, mert az ima nem méltó válaszra, vagy mert a hite elégtelen, hanem egyszerűen csak azért, mert ő nem megfelelő személy. Krisztus a zsidókhoz jött, ő viszont pogány, nem érte jött. Ő azonban továbbra is állhatatos marad, és így szól: „Igen, hát nem vagyok megfelelő személy, ámde még a kutyák is esznek az uruk asztaláról lehullott morzsákból.” Ott áll rendületlenül, bízik az Isten szeretetében, annak ellenére, amit Isten mond, olyan alázatosan bízik, hiába indokolja meg Krisztus az elutasítást. Az asszony még az Isten szeretetére sem hivatkozik, csupán annak megnyilvánulására a mindennapokban: nincs jogom egy egész kenyérhez, csak néhány morzsát adj. Krisztus világos és éles visszautasítása próbára teszi a hitét, s imája meghallgatásra talál. 
      Milyen gyakran könyörgünk Istenhez ilyen szavakkal: „Ó, Istenem, ha... ha akarod..., ha megteheted...”, az apához hasonlóan, aki így szólt Krisztushoz: „A tanítványok nem voltak képesek meggyógyítani a kisfiamat, de ha tudsz valamit tenni, tedd meg!” (vö. Mt 9,22). Krisztus ugyanilyen feltételesen válaszol: ha képes vagy hinni, bármilyen kevéssé is, hittel minden elérhető. Ekkor az ember így felel: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” 
      A két „ha” kölcsönösen összefügg egymással, mert ha nincs hit, akkor az Isten számára sincs lehetőség a közbelépésre. Ha valaki az Istenhez fordul, ezt elvileg a hit bizonyítékának kellene tekintenünk, de valójában csak bizonyos mértékig az; egyszerre hiszünk is, meg nem is, és a hit mértéke saját kétségeinek legyűrésében nyilvánul meg. 
  • Ha ezt mondjuk: „Igen, kételkedem, de jobban bízom az Isten szeretetében, mint saját kétségeimben”, ez lehetőséget ad Istennek arra, hogy közbelépjen. 
      Ám ha valaki a törvényben hisz, és nem a kegyelemben, ha azt hiszi, hogy az általunk ismert világ a maga mechanikai törvényeivel valóban mechanikus világ, mivel Isten úgy akarta, hogy pusztán egy gépezet legyen, akkor nem marad hely az Isten számára. A szív tapasztalata azonban, akárcsak a modern tudomány, arra tanít bennünket, hogy nem létezik az a bizonyos abszolút törvény, amelyben az emberek hittek a XIX. században. Valahányszor a hit által újra megteremtődik az Isten országa, mindannyiszor tér nyílik arra, hogy az ország törvényei működésbe lépjenek, vagyis arra, hogy Isten a maga bölcsességével, azzal a képességével, hogy jót tegyen egy-egy gonosz helyzetben, belépjen az adott helyzetbe, anélkül azonban, hogy a világ rendjét fölborítaná. 
      Az a bizonyos „ha” a részünkről nem is annyira az Isten hatalmára, mint inkább szeretetére és gondoskodására vonatkozik, Isten válasza pedig: „Ha hiszel az én szeretetemben, akkor minden lehetséges”, azt jelenti, hogy semmiféle csoda nem történhet, hacsak nincs már jelen – bármilyen kezdeti fokon is - az Isten országa. 
  • A csoda nem a bukott világ törvényeinek a megbontása, hanem az Isten országa törvényeinek visszaállítása; a csoda csak akkor történik meg, ha hisszük, hogy a törvény nem az Isten hatalmától, hanem szeretetétől függ. 
      Jóllehet tudjuk, hogy az Isten mindenható, mégis mindaddig, amíg azt gondoljuk, hogy nem törődik velünk, a csoda nem eshet meg. Ahhoz, hogy megtörténjék, Istennek ránk kellene kényszerítenie az akaratát, ezt viszont nem teszi meg, mert a világhoz fűződő viszonyának - legyen bár bukott világ - alapja az, hogy tökéletesen tiszteletben tartja az ember szabadságát és jogait. 
  • Abban a pillanatban, hogy így szólsz: „Hiszek, ezért fordultam hozzád”, voltaképpen ezt mondod: „Hiszem, hogy akarod, hogy szeretet van benned, és valóságosan gondot viselsz minden emberi körülményre.” Abban a pillanatban, amikor ez a mustármagnyi hit megjelenik, létrejön a helyes kapcsolat, és a csoda lehetségessé válik. 
      Az effajta „ha” mellett, amely kételyünket fejezi ki az Isten szeretetében, s amely helytelen, létezik egy másik, jogos „ha” is. Imádkozhatunk így is: „Ezt kérem tőled, ha te is így akarod, vagy ha a javamat szolgálja, vagy ha nincs semmi titkos gonosz szándék bennem, amikor kérem” és így tovább. Mindezek a „ha” kitételek nagyon is jogosak, hiszen bizalmatlanságot fogalmaznak meg saját magunkkal szemben, s ezért minden kérő imának „ha imának” kell lennie. 
      Mivel az Egyház Krisztus jelenlétének kiterjesztése térben és időben, elvileg minden keresztény imában Krisztusnak kellene imádkoznia, jóllehet ez a szívnek olyan tisztaságát tételezi fel, amellyel mi nem rendelkezünk. Az Egyház imái: Krisztus imái, különösen a liturgia kánonjában, ahol teljes egészében Krisztus imádkozik. Ámde minden más ima, amelyet egy adott helyzetben valamiért mondunk, a „ha” megszorítás alá esik. A legtöbb esetben nem tudjuk, Krisztus miért imádkozott volna ebben a helyzetben, s ezért hozzátesszük azt, hogy „ha”, ami azt jelenti, hogy amennyire át tudjuk látni, amennyire ismerjük az Isten akaratát, azt kívánjuk, bárcsak egybeesne ez azzal, amit ő akar. 
      Ez a „ha” azonban még mást is jelent: e szavakkal fejezem ki kívánságomat, hogy a legjobb történjék, s ezért te nyugodtan, tetszésed szerint bármi másra megváltoztathatod a kérésemet. Tekintsd a szándékomat, a vágyamat, hogy a te akaratod teljesüljön, még akkor is, ha ostobaságomban nem tudom kifejezni, miképpen szeretném, hogy történjék (Róm 8,26). 
      Amikor például valakinek a gyógyulásáért imádkozunk, vagy hogy térjen vissza útjáról egy adott időpontban, amelyet valamilyen célból lényegesnek tartunk, valódi szándékunkkal a javát akarjuk, de nem látjuk tisztán, mi az, ami ezt szolgálja, s ekként lehetséges, hogy rosszul tervezünk vagy választjuk meg az időpontot. A „ha” azt jelenti, hogy amilyen mértékig tudom, mi a helyes, történjék úgy, ahogy kérem, de ha tévednék, ne a szavamat, hanem a szándékomat tekintsd. 
      Optyinai Ambrus[1] sztarec olyan képességgel rendelkezett, amellyel látta, mi szolgálja egy ember valódi javát. A monostor ikonfestője éppen egy nagyobb pénzösszeget kapott, és hazautazáshoz készülődött. Valószínűleg imádkozott azért, hogy minél hamarabb útra kelhessen, a sztarec azonban három napig szándékosan visszatartotta, s így megmentette attól, hogy egyik munkása megölje és kirabolja. Amikor végül is elindult, a gonosztevő már elhagyta leshelyét, és a festő csak évekkel később jött rá, milyen veszedelemtől óvta meg őt a sztarec.
      Előfordul, hogy imádkozunk valakiért, akit szeretünk, aki valamilyen szükségben van, s akinek nem tudunk segíteni. Igen gyakran nem tudjuk, mi lenne a célravezető, még az általunk leginkább szeretett személy megsegítéséhez sem találjuk a szavakat. Olykor tudjuk, semmi mást nem tehetünk, mint hogy csendben maradunk, bár készek lennénk életünket is odaadni azért, hogy segíthessünk. Ebben a lelkiállapotban Istenhez fordulhatunk, az egész helyzetet az ő gondjaira bízhatjuk, és így imádkozhatunk: „Istenem, aki mindent tudsz, és akinek szeretete tökéletes, vedd a kezedbe ezt az életet, tedd meg azt, amit én meg szeretnék tenni, de nem tudok.”
  • Az ima elkötelezettséget jelent, s ezért nem tudunk igazán imádkozni azokért, akiknek mi magunk nem akarunk segíteni. 
        Izajással együtt készen kell lennünk arra, hogy meghalljuk az Úr szavát: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, és készen kell állnunk a válaszra is: „Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8).

       Sokakat zavarba hoz a gondolat, hogy imádkozniuk kellene a halottakért, és azt kérdezik, mi célból mondunk ilyen imát, mit remélhetünk tőle. Vajon megváltoztatható-e a halottak sorsa, ha imádkoznak értük, vajon az ima meggyőzheti-e az Istent, hogy igazságtalanságot cselekedjen, és megadja nekik azt, amit nem érdemeltek meg? Ha hiszed, hogy az élőkért mondott ima segítség számukra, miért ne imádkoznál a halottakért is? Élet csak egy van, ahogy Szent Lukácsnál olvassuk: „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké” (20,38).
  • A halál nem a vég, hanem csak egy állomás az ember sorsában, és ez a sors nem kövül meg a halál pillanatában. 
       Az imánkban kifejeződő szeretet nem lehet hiábavaló; ha a szeretetnek csak a földön lenne hatalma és semmi hatalma sem lenne a halál után, akkor tragikus módon ellentmondana az Írás szavainak, miszerint „erős a szeretet, mint a halál” (Én 8,6), valamint az Egyház tapasztalatának, amely szerint a szeretet hatalmasabb a halálnál, mert Krisztus az emberiség iránti szeretetében legyőzte a halált. Hiba azt gondolni, hogy az ember földi élettel való kapcsolata megszűnik a halálával.
       Az ember élete folyamán magokat vet. Ezek a magok más emberek lelkében életre kelnek, befolyásolják a sorsukat, és a belőlük termett gyümölcs valójában nem csupán azoké, akik megérlelték, hanem azoké is, akik elvetették. Azok a leírt vagy kimondott szavak, amelyek megváltoztatják egy ember életét vagy az egész emberiség sorsát - például a prédikátorok, a filozófusok, a költők vagy a politikusok szavai -, szerzőik, közlőik felelősségét hordozzák, nemcsak a kárukra, hanem a javukra is, és feltétlenül hatással van a sorsukra az, ahogy ezek a szavak az utánuk jövőket befolyásolták.
  • Minden ember élete ott visszhangzik egészen az utolsó ítéletig, és az ember örök, végső sorsát nemcsak az a rövid idő határozza meg, amelyet ezen a földön élt, hanem az is, amit életével hátrahagyott: annak jó vagy rossz következményei. 
      Azok, akikben az elvetett mag termékeny talajra talált, befolyásolhatják az elhunyt sorsát imádságos könyörgésükkel Istenhez, hogy áldja meg azt, aki megváltoztatta életüket, aki földi létüknek értelmet adott. Állhatatos szeretettel, hűséggel és hálaadással fordulva Istenhez, belépnek abba az örök országba, amely túl van minden időkorláton, s így befolyásolhatják a közülük eltávozott sorsát és állapotát. Nem igazságtalanságot kérünk Istentől, nem csupán azt kérjük, hogy bocsásson meg egy embernek minden elkövetett vétkéért, hanem hogy áldja meg mindazért a jóért, amit tett, amelyről mások élete tesz tanúbizonyságot. Imánk a hála, a szeretet megnyilvánulása, mivel létünk annak a folytatása, amit az elhunyt képviselt. Nem azt kérjük Istentől, hogy igazságtalan legyen, nem képzeljük azt, hogy mi könyörületesebbek vagyunk és jobban tudunk szeretni, mint ő, nem azt kérjük, hogy legyen irgalmasabb, mint egyébként lenne, hanem új bizonyítékokkal járulunk hozzá az Isten ítéletéhez, azért imádkozunk, hogy vegye ezeket figyelembe, és az Isten áldása bőségesen szálljon le arra, aki olyan sokat jelentett a mi életünkben.
      Ne felejtsük el, nem azért imádkozunk, hogy Istent valamiről meggyőzzük, hanem azért, hogy bizonyságot tegyünk arról: ez a személy nem élt hiába, hiszen szeretett és szeretetet váltott ki maga iránt. Bárki, aki valamiképpen a szeretet forrása volt, már fölhozhat valamit a mentségére, de az itt maradottak feladata, hogy tanúságot tegyenek arról, amit értük tett. S ez szintén nem jóakarat vagy érzelmek kérdése. Szíriai Szent Izsák[2] azt tanítja, hogy ne korlátozzuk imánkat szavakra, hanem egész életünket alakítsuk az Istenhez szóló imává. Ennélfogva, ha elhunytjainkért akarunk imádkozni, életünknek alá kell támasztania az imát. Nem elegendő időről időre felindítani magunkban bizonyos érzést irántuk, és azután kérni Istent, hogy tegyen valamit értük. A legfontosabb, hogy a jónak, az igazságnak és a szentségnek minden egyes magja, amelyet ők elvetettek, gyümölcsöt teremjen, mert csak akkor állhatunk Isten elé, és mondhatjuk: ő jót vetett, volt benne valami, ami engem arra ösztönzött, hogy helyesen cselekedjem, és a jónak ez a részecskéje nem az enyém, hanem az övé, s így voltaképpen az ő dicsősége és megváltása.

__________________________
[1]      Szent Ambrus (Amvroszij), világi nevén Alekszandr Mihajlovics Grenkov (1812-1891): az oroszországi Optyina remeteség legismertebb sztarece. Kivételes lelki tapasztalattal és éleslátással rendelkezett. Az egész országból özönlöttek hozzá a zarándokok, látogatók. Dosztojevszkij és Lev Tolsztoj is megfordult nála. 1988-ban avatták szentté.     
[2]      Szíriai (Ninivei) Szent Izsák (VII. század); rövid ideig Ninive püspöke volt, majd lemondott tisztségéről, és remeteéletet élt. Homíliáiban összefoglalja az aszketikus küzdelmek valamennyi fontos kérdését.
     

Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések: